otthontalanul

           A Menhely Alapítvány javaslatára hívott meg a soproni Flandorffer Intézmény vezetője a VOLT Fesztiválra. Szándékuk szerint két helyi hajléktalan társammal akarták képviseltetni az érintetteket is az intézmény standján. Sajnos csak az egyikük vállalta a szereplést, egy költő és grafikus. A délben nyíló Civil Faluban így az intézmény és a Menhely Alapítvány szociális munkásai, valamint Attila és én vártuk az ébredező ifjúságot. A helyiek filmvetítéssel és Attila képeinek és verseinek a kiállításával készültek, míg a budapesti Menhely Alapítvány a jól bevált hajléktalan Jenga játékkal kívánta szórakoztatni a nagyérdemű közönséget. Jómagam pedig az Élőkönyvtár alkalmazását szorgalmaztam, hogy a kíváncsiskodók esetleg fél órát is beszélgethessenek magukkal az érintettekkel. Az ilyen beszélgetések mindig csökkentik a hátrányos helyzetű emberekkel kapcsolatos előítéleteket.

Hét éve statisztálok folyamatosan. Találkoztam már a forgatásokon nagyon sok híres színésszel és sportolóval. Elkértem Dobó Katától egy magyar zászlót, melyből kivágta a címert. Beszélgettem a vízilabda válogatottunk kapusával, Kovács Kati kajakossal, a motoros világbajnokunkkal és Kern Andrással a forgatás szüneteiben. Külföldi hírességgel azonban még nem kerültem közelségbe.

Nagyváradon született, aki ezt az élettörténetet nekem elmondta. Mivel Nagyváradon se lehet munkát találni, elhatározta, hogy szerencsét próbál máshol. Még kint talált egy kis falut, ahol lett munka: birkáknál juhászkodott, de nappal a szúnyogok s a melegtől nem lehetett megmaradni, éjjel pedig a farkasok s tolvajok miatt. Ez még nem is lett volna oly nagy baj, de 2 hónap alatt nem kapta meg a fizetést s a kaját is éjjel hozták, nappal koplalás volt. Így gondolta, ennél már csak jobb lehet s felkerekedett, hogy átjön Magyarországra.

Mint az előző bejegyzésemben írtam, már régóta a Fedél Nélkül utcalap terjesztésével pótolom ki szerény rokkantsági nyugdíjamat. 2004. júniusában kezdtem el a lap terjesztését két aluljáróban. Az egyiken hétköznap, másikon szombaton árultam az újságot. Szinte az első naptól kezdve adtam ajándékba kinyomtatott írásaimat is, amit a menhely Alapítvány Kürt utcai Nappali Melegedőjében nyomtathattam engedéllyel. Ez is felgyorsította a törzsvendégek megjelenését, hiszen a lap csak kéthetente jelent meg új számmal, így akivel naponta találkoztam, annak egy-egy írásomat tudtam nyújtani. Ezáltal egy hónap alatt fellendült a forgalmam.

Mint már korábban olvashatták az ügyemet a Fedél Nélkül lapterjesztésről, így újból kijárok terjeszteni, hisz ebből élek, mert a 27000 Ft szociális járadék, amit a rokkantságomra kapok, semmire nem elég.

A Fedél Nélkül lap terjesztése legtöbbször egy türelemjáték, hiszen óránként ötszáz és ezer közötti ember is elhalad mellettem, de mindössze öten-hatan vásárolnak újságot. Közben állandóan mondogatom a szövegemet, aszerint, hölgy vagy férfi megy el mellettem: Szép Jó napot hölgyem, Fedél Nélkülben versek, novellák olvashatók, vagy: Tisztelt Uram, Fedél Nélkülben versek, novellák olvashatók. Legtöbben átnéznek rajtam, mintha üvegből lennék, de vannak, akik egy kényszeredett mosollyal nyugtázzák ott létemet. Ezek a közöny jelzései, de nézzük a szélsőséges eseteket.

Két emberről fogok írni, akiknek egy közös ok miatt a létfenntartásuk került veszélybe.

Az egyik történet egy olyan otthontalanról szól, ki intézetben nevelkedett vidéken, s Budapesten nincs lakcíme, így nem kap segélyt. A vidéki állandó lakcímét nem szeretné lecserélni hajléktalan szállóra. Ez az ember nem iszik alkoholt, s nincs káros szenvedélye se. Annyiban más ő, hogy túlsúlyos és cigány, ezért a 2 ok miatt lehetetlen, hogy munkát kapjon. Van egy hely, ahova jár mindig fürödni, mosni s néha ingyen konyhára is, de ott is csak megalázzák, így marad a jó öreg magyar szemetes.

Már egy éve lakom a pontosan 8,76 nm-es szobabérletemben. Ezt onnan tudom, mert saját magam – segítséggel ugyan – raktam le a padlószőnyeget. Ez tizenhét év óta a legkomfortosabb lakhatásom, ugyanis eddig vagy négy és annál több ágyas hajléktalan szállón laktam, vagy egy 4,2 nm-es szobában, egy hajléktalan komplexumban. (Bocsánat, mindig elfelejtem, hogy két évet Pécsen éltem, amiből egy évet három különböző szobabérletben töltöttem el, míg a másik évet egy kb. huszonöt nm-es lakásban, havi harmincezer bérleti díj plusz max. nyolcezer rezsi fejében.)

Erre a kérdésre régóta keresem a választ gondolatban, ezért most úgy döntöttem, megkérdek pár fiatalt s megosztom önökkel is a választ. Fogtam magam s felkaptam 1 pólót, rövidnadrágot, edzőcipőt, s irány a Móricz Zsigmond körtér, hisz ott sok fiatal van péntek kora este.

    Az első részben megismertük a vonzó középkorú mókushölgyet, Katicát és tizenéves lányát, Nikit. Fordulatos érzelmi életük rendeződni látszik az új udvarló, Mókus Gyula felbukkanásával. Ám  mikor a mókuslány felfedezte, hogy anyja titokban éjszakákat tölt  Gyulával a közös otthonukban, megfenyegette anyját, hogy ő megy el a családi odúból, ha Gyula továbbra is odajár.

    Kati egy csinos, jó alakú, középkorú mókushölgy volt. A Kerek Nagyerdő kellős közepétől három fányira élt kamaszkorú mókuslányával egy összkomfortos odúban. Mókus Gézát - a lánya apját - már régen elzavarta, mert az többször megcsalta az erdőszéli mókuslányokkal. Kati ezután Mókus Tónit fogadta be odújába, és együtt nevelték fel a lányt. Mókus Tóni elhalmozta a két mókusnőt minden jóval és mogyoróval, dióval. A jól megtermett, sportos mókusnak nagy és lompos farka volt, ami a hím mókusok ékességének számított a Kerek Nagyerdőben, és még talán azon is túl.

A minap is, mint oly sokszor, felszálltam a villamosra. Még örültem is, hogy a hatos jelzésű jött, így végigmehetek a Móriczig. Valahol félúton még le is tudtam ülni, s mivel mindig van nálam olvasnivaló, elővettem s olvastam. Már épp egy izgalmas rész volt, bezáródtak az ajtók s bemondta: Móricz Zsigmond körtér, végállomás következik, mikor mellém ért egy fiatalember, olyan 40 év körüli s udvariasan szólt: menetjegyet vagy bérletet szeretne.

Mint az előző bejegyzésemben írtam, egyre több feladatot bíztak rám a Fedél Nélkül szerkesztőségében, amikor megtörtént a személyes problémám, ami  számomra megváltoztatott mindent.

Pár éve egy belvárosi vendéglőbe járok melegételt enni, ugyanis nem tanultam meg főzni, és a Fedél Nélkül lap terjesztése során sok melegétel jegyet kapok. Aránylag olcsó és eléggé házias ételeket szolgálnak fel. Legtöbbször az úgynevezett Popej menüt szoktam rendelni, ami egy kisadag húslevesből, egy szintén kisadag parajfőzelékből, valamint egy teljes adag rántott bordából áll össze.

Én, mint otthontalan ember, nem vagyok elesett s magányos a szó szoros értelmében. Van egy fiam, és mint azt már olvashatták, újságterjesztésből élek. Egyszer egy szép napon megkérdezte a Fedél Nélkül utcalap koordinátora: nem lenne-e kedvem a szerkesztőségben is dolgozni, ne csak írjak az újságba.

A 2010-11-es tanévben már harmadszor mentek hajléktalan emberek érzékenyítő előadást tartani a kecskeméti Ward Mária Leánygimnáziumba. A csapat állománya nagyjából állandó volt, így szinte már otthonosan mozogtunk az iskola területén. Csupán a sofőrünk volt mindig más, így egy kicsit komplikáltan találtuk meg az iskolát a városban. A Város Mindenkié hajléktalan tagjai között mindössze egy embernek van jogosítványa, de ő éppen dolgozott, ezért egy szimpatizáns vezette az autót. Az első alkalommal a tavalyi első hó, a másodiknál a tavaszi eső, most pedig az akácvirág hullott ránk miután kiszálltunk az autóból.

Mint ebben a posztban írtam, 12 év alatt most először gyűlt meg a bajom a rendőrséggel a Fedél Nélkül terjesztése miatt. A kálvária 2010. augusztus 26-án kezdődött. Szokásos reggeli indulás újsággal, láthatósági mellénnyel és a Fedél Nélkül fényképes kitűzőjével. Irány újságot terjeszteni. Azon a helyen terjesztek mindig, ahova az engedélyem is szól. Mindig a leálló sávban, ahogy a szabályok szólnak. Nincs bemenetel a kocsikhoz. Sok éve vagyok ugyanezen a helyen és eddig minden gond nélkül terjesztettem.

Már több mint négy éve terjesztem a Fedél nélkül újságot Budapesten, pontosan azóta, mióta megjelennek benne az írásaim. A Dózsa György úti és a Ferenc körúti aluljáró az engedélyezett helyem, de hétköznap csak az előbbi helyen árulok, a Ferenc körúti aluljáróba csak akkor megyek terjeszteni, ha már nagyon üres a pénztárcám.

Rendhagyó osztályfőnöki órákra kérnek fel iskolák és rendezvények szervezői hajléktalan embereket, többek között A Város Mindenkié csoport aktivistáit is, ők pedig nagyon szívesen vállalják szabadidejüket feláldozva. Nyíltan beszélnek sorsukról: elmesélik, hogyan lettek hajléktalanok, milyen életkörülmények között éltek és élnek ma is. A negyven-ötven éves emberek őszintén válaszolnak a diákok és tanárok kérdéseire. A programot is egy hajléktalan társunk találta ki és irányítja lassan két éve. Az előadásokra szociális szakembereket vagy önkéntes aktivistákat visznek, hogy még színesebb legyen a bemutatás, ám mégis a leghitelesebbek maguk az érintettek.

Az előadás minden esetben leköti a diákok – és tanárok - figyelmét. Főleg a dupla órákon van nagy siker, mikor egy szituációs társasjátékkal bővül a paletta. Ebbe a játékba legalább tíz diákot lehet közvetlenül bevonni. Pontosabban ők játsszák a hajléktalan embert, míg az érintettek, szociális munkások vagy önkéntes aktivisták felveszik a hatalom képviselőinek a szerepeit. A vidámság szinte garantált.

A hajléktalan emberek is ingyen vállalják a bemutatókon való részvételt, pedig többségük munkanélküli. Szeretik ezt a tevékenységet, mert a diákok és a tanárok előítéletein többségében pozitív irányba tudnak változtatni, aminek egy-két évtized múlva lesz csak igazán haszna.

Eddig 14 fővárosi és 2 vidéki középiskolában, 1 általános iskolában és 1 egyetemen is szerepelt a rendhagyó osztályfőnöki óra. Azonban emellett más, a célcsoport által látogatott rendezvényeken is vállalták a fellépést.

A legtöbb iskola vagy rendezvény már nem az első előadást kérte a kis csapattól, ami jelzi a sikert, valamint a program hasznosságát. Ezek az előadások a visszajelzések alapján csökkentik a fiatalokban a negatív előítéleteket a hajléktalan emberekkel szemben.

A Menhely Alapítvány munkatársa kérdezte meg, hogy lenne-e kedvem egy Pszinapszis nevű konferencián élőkönyv lenni. Az sem ijesztett meg, hogy jelzése szerint legalább hatszáz pszichológus vagy hallgató vesz részt rajta. Sőt még jobban felcsigázta az érdeklődésemet. Legfeljebb eggyel több élőkönyv pólóm lesz – gondoltam magamban. Társakat is szerettem volna vinni, de sajnos nagyon el voltak foglalva a hétvégén.

Szombaton jóval dél előtt érkeztem az angyalföldi művelődési házba. Miután a regisztráción feltették a Sziget fesztiválról már jól ismert karperecet, elkezdtem keresni az Élőkönyvtár helyszínét. Eléggé gyenge a látásom, de még segítséggel is nehezen fedeztem fel az asztalt, mögötte a táblával, melyen már előre fel voltak sorolva az élőkönyvek. Még szerencse, hogy a közelben volt a Menhely Alapítvány standja, ahol az időt kitöltve Jengáztam egyet. Végül is fél egykor futottam össze a főszervező pszichológushallgatóval. Rögtön megkérdezte, hogy részt vennék-e egy kerekasztalon, ahol a kirekesztettség lenne a téma. Természetesen igent mondtam, amit nem is bántam meg. Nagyon jó beszélgetésben vettem részt, ex-drogosok, ex-alkoholisták, szexmunkások és otthonszülők között. Igen sok hasonlóságot fedeztem fel a kirekesztettség szempontjából. Meglepetésemre a szexmunkásokkal volt a legtöbb azonosság. Sajnos csak a szexmunkás érdekvédő szervezet vezetői jöttek el, a hölgyek még aludtak. A másfél órás beszélgetés után volt időm megebédelni, mert inkább a BKV ellenőröket kölcsönözték ki, mint személyemben egy hajléktalan embert. A szendvics elfogyasztása után is egy BKV ellenőr hölggyel beszélgettem a dohányzóban. Ekkor azonban csak kikölcsönzött egy fiatal pár. Pszichológus-hallgató volt mindkettő. Aznap még egyszer kölcsönöztek ki, így adrenalinnal feltöltődve érkeztem a kilenc négyzetméteres szobámba.

Másnap már pontosan délre mentem, így nem kellet sokat várnom a könyvtár nyitására. A Menhely Alapítvány vasárnap már nem standolt, így az élőkönyv társaimmal kezdtem el beszélgetni. Nem sokat, mert gyorsan kikölcsönöztek. A négyszer egy óra elég gyorsan elrepült kevéske szünetekkel. A pszichológushallgatók mellett tanárok is kívántak beszélgetni egy hajléktalan emberrel, meghallgatni a tapasztalataimat. Olvasóim persze csak a köztereken látható hajléktalanságot ismerték, így elég sok újdonságot nyújthattam számukra, amit én ömlesztve adtam át nekik. A középiskolai tanárok el is kezdték szervezni az iskolalátogatásomat. Ez pedig az én napomat aranyozta be. A beszélgetéstől felfrissülten tértem haza szerény „otthonomba”.

Nemrég volt húsvét vasárnap, és végre itt a tavasz is. Jómagam nehezen élem meg e jeles napot. Régen, mikor még nekem is volt családom, akkor vártam, hogy húsvét legyen. Sajnos mostanra már a fiam is leszokott a locsolásról, mondván ő már tizenkilenc éves, hová locsolkodjon. Még lemehettem volna szüleimhez, de minek: apukám évek óta úgy ünnepel (sajnos minden ünnepet) hogy totálkárosra issza magát.

A többi otthontalan társam elmondása alapján egy részük várja, mert ilyenkor van, hogy az utcán adnak nekik sonkát, sütit, s tojást. De van, ki elbújik, mert ilyenkor sajnos a  bántalmazásnak is jobban ki vannak téve. Én ma végre eljutottam odáig, hogy poloska mentesítettem a lakást (erről már írtam itt). Nem hiába kértem az égieket, imám meghallgatásra talált, s Németországból küldött nekem az unokahúgom egy gőzgépet. Ebből látszik az is, hogy az ember előbb a rokonokkal konzultáljon, mert nem mindig az anyagi segítség a segítség. Így már idén a húsvétom legalább nem telt el olyan érzéssel, hogy végre ez is elmúlt. A hétvégén sétálok egyet, s ha találkozom sorstársaimmal, akkor viszek nekik 1 piros tojást, de szerintem a jó szó többet ér.

Olyan írni szerető, számítógépet használni tudó embereket keresünk, akik megtapasztalták a hajléktalanságot vagy most is abban élnek, és erről szívesen írnának egy blogra. Az oldalt most is ilyen emberek írják abból a célból, hogy megismertessék az otthonban élő emberekkel életük történéseit.

Szeretnél közénk tartozni?

Olvass bele az „otthontalanul.blog.hu”-ba és ha tetszik, akkor írj egy rövid (500-2000 karakter szóközzel) bejegyzést, amit küldj el a következő e-mail címre: otthontalanul@gmail.com

(A visszautasítás és szerkesztés jogát fenntartjuk, de mindenkinek válaszolunk!)

Várunk szeretettel: Mini-Cini és Mogyiúr!

Az Izabella utcába vitt a lábam, mert hallottam, hogy ott nyílt egy új nappali melegedő. Mikor megérkeztem az egyik ismerősömmel (aki felajánlotta, hogy elkísér, hisz nő vagyok, s ne menjek egyedül), a lépcsőn lejutva egy pincehelyiségbe értünk, ahol volt egy pult. Ott mondták be az emberek a nevüket, őket - mivel már ismerték - tovább engedték, még egy másik fiatalembertől kaptak egy-egy pár vadonatúj zoknit is. Mi a pultnál ülő fiatalembertől kaptunk egy kb. 10*10es kis lapocskát, hogy töltsük ki s vigyük vissza, mert először vagyunk ott. Leültünk s kitöltöttük, mint kiderült itt kérnek tb-kártyát és tüdőszűrő papírt is. Visszaadtam a papírokat s megígértem, hogy holnap visszük a tüdőszűrőt.

Ezután le tudtunk ülni az egyik asztalhoz s körbe néztem: a helyiség fehérre volt festve s sajnos semmilyen növényt nem láttunk, ami feldobta volna. Az asztalok hosszúak voltak s  mindegyiknél 8 szék fért el, de volt ahova csak 6 db-ot tettek. Összesen kb. 50 ember fér el, bár ottlétünk alatt talán 15 ember volt bent. Volt ott színes tévé is, ami működött, s nézték is volna páran, de elég nagy zaj volt, így nem hiszem hogy hallották is. A terembe ki volt írva: "kávé 20ft". Gondoltam míg írok, hozatok 1-et a kísérőmmel, hogy ne csak üljön ott kukán, hanem mondja meg, hogy milyen. Kapott is termoszból még meleg főzött kávét, de a cukorról lemondott, mert az nagyon össze volt kávézva, így jobb híján az én táskámból adtam cukrot s keverő pálcát. Megitta s elmondta nagyon jó volt, nem olyan, mint a másik melegedőbe a gépi kávé. Míg itt ültünk megtudtuk, hogy minden pénteken adnak reggel 8-tól reggeli jegyet, ami egy hétre szól, s 8-tól 10i-g van reggeli, ami általában 2db szalámis szendvics és hozzá tea, kakaó vagy tejes kávé. Lehetett olvasni, kártyázni, viszont tilos volt dohányozni s alkoholt fogyasztani, ezek nagybetűkkel ki voltak írva. Lejött egy anyuka a gyermekével, s ő is maradhatott, biztos nem először, hisz tőle csak nevet kértek.

3 férfi volt, akik vigyáztak talán a rendre, vagy hogy mindenki be legyen írva. Mi nem jöttünk rá, ki is valójában a szociális munkás mivel egyik se nézett úgy ki s nem is úgy viselkedtek. Ami nekem furcsa, mert legyen közvetlen a szociális munkás, de azért lehessen tudni, hogy ő itt dolgozik. Nem tudtuk meg azt se, van-e kimondottan valami kulturális program, ami állandó, pl. filmvetítés, de legalább illemhely volt.

A nappali melegedő du. 2-ig van nyitva. Mi nem maradtunk addig, hanem elköszöntünk. Amíg bent voltunk végig azon gondolkodtam, vajon, hogy fogják fűteni télen? Sehol nem volt radiátor se más fűtőtest. Vagy ez csak tavasztól őszig üzemel, lehet. De az biztos, hogy hiába volt szépen kifestve fehére stb mégis nyomasztó volt, hogy pincehelyiség, mert nem igazán lehetett kilátni. És belátni se.

Budapesten szerencsére (vagy sajnos) elég sok nappali melegedő üzemel, de vannak olyan városok, ahol csak egy van. Amellett, hogy télen itt melegedhetnek a hajléktalan emberek, itt tévézhetnek, moshatnak, fürödhetnek is - hétköznapokon, munkaidőben. Én egy érdekes tényt szeretnék most megosztani olvasóinkkal s mindenki a végén gondolkodjon kicsit el rajta. Bár én egy ilyen melegedőben dolgozom, de ezt az írást megpróbálom kívülállóként megírni.

Most egy fedél nélkül, az utcán élő társam történetét olvashatják, kedves olvasók, aki párjával be akar kerülni átmeneti szállásra.

Múlt héten megkerestek a BMSZKI-tól (a legnagyobb hazai szálló) az utcai  szociális munkások, kaptunk egy papírt, amivel be kellett menni a Dózsa György út 152.-be, az idén 100 éves otthontalanok szállójára, amit régen népszállónak neveztek. Ma is így néz ki: