Nemrég volt húsvét vasárnap, és végre itt a tavasz is. Jómagam nehezen élem meg e jeles napot. Régen, mikor még nekem is volt családom, akkor vártam, hogy húsvét legyen. Sajnos mostanra már a fiam is leszokott a locsolásról, mondván ő már tizenkilenc éves, hová locsolkodjon. Még lemehettem volna szüleimhez, de minek: apukám évek óta úgy ünnepel (sajnos minden ünnepet) hogy totálkárosra issza magát.
A többi otthontalan társam elmondása alapján egy részük várja, mert ilyenkor van, hogy az utcán adnak nekik sonkát, sütit, s tojást. De van, ki elbújik, mert ilyenkor sajnos a bántalmazásnak is jobban ki vannak téve. Én ma végre eljutottam odáig, hogy poloska mentesítettem a lakást (erről már írtam itt). Nem hiába kértem az égieket, imám meghallgatásra talált, s Németországból küldött nekem az unokahúgom egy gőzgépet. Ebből látszik az is, hogy az ember előbb a rokonokkal konzultáljon, mert nem mindig az anyagi segítség a segítség. Így már idén a húsvétom legalább nem telt el olyan érzéssel, hogy végre ez is elmúlt. A hétvégén sétálok egyet, s ha találkozom sorstársaimmal, akkor viszek nekik 1 piros tojást, de szerintem a jó szó többet ér.
