Mint az előző bejegyzésemben írtam, már régóta a Fedél Nélkül utcalap terjesztésével pótolom ki szerény rokkantsági nyugdíjamat. 2004. júniusában kezdtem el a lap terjesztését két aluljáróban. Az egyiken hétköznap, másikon szombaton árultam az újságot. Szinte az első naptól kezdve adtam ajándékba kinyomtatott írásaimat is, amit a menhely Alapítvány Kürt utcai Nappali Melegedőjében nyomtathattam engedéllyel. Ez is felgyorsította a törzsvendégek megjelenését, hiszen a lap csak kéthetente jelent meg új számmal, így akivel naponta találkoztam, annak egy-egy írásomat tudtam nyújtani. Ezáltal egy hónap alatt fellendült a forgalmam.
Pár hónap elmúltával kezdett hosszabban beszélgetni velem egy gimnáziumi tanár, akivel ma is kapcsolatban vagyok. Miután az írásaimból és a személyes beszélgetésekből eléggé megismert, elhívott az akkori osztályába, hogy beszéljek a diákjainak magamról. Ez olyan jól sikerült, hogy azóta nem telt el tanév, hogy ebbe a gimnáziumba ne tartottam volna előadást, idén is voltam június 15-én. (A hat évvel ezelőtti első iskolai előadásomnak köszönhetően alakult ki egy iskolai érzékenyítő program, mellyel ma már vidékre is megyünk.) Megismerkedésünk után két évre meghívott a közeli lakásába vacsorázni a családjához. Akkor még csak egy fia volt. Sajnos elköltözött, így már csak e-mail-en tartottuk a kapcsolatot. Azonban később az új lakásába is meghívott vacsorára, ekkor már két gyermekük volt. A következő évben pedig a Szentestét töltöttem a családdal, amit tavaly megismételtünk és már három gyerekük volt. Közben több előadásra hívtak a tanár úr által katolikus körökből. Mikor megtudta, hogy egy szobát bérelek nem túlságosan olcsó áron, elkezdett havi rendszerességgel támogatni egy olyan összeggel, ami a lakhatásom negyedét állta. Remélem, mihamarább találkozom vele újra személyesen is.
A következő emlékezetes törzsvásárlóm egy operaházi dolgozó hölgy volt, aki legalább tíz alkalommal bevitt opera előadásra, így megszerettetve velem ezt a műfajt. Ő is meghívott a lakására. Sőt egy Humán Energia Jóga képzést is finanszírozott, ami tovább erősítette a spirituális tudásomat. Akár harmadszor is megnézném a Norma című operát, annyira megtetszett.
Egy érdi hölggyel is személyessé vált a kapcsolatunk egy idő után. A vonatindulás miatt olykor-olykor akár fél órát is tudtunk beszélgetni a huzatos árusító helyemen. Nagyon sok komoly dologról beszélgettünk vele, amiről a rokonaimmal sem tudtam. Sajnos ő csökkentett munkaidőben dolgozik egy multinacionális cégnél egy éve, így legalább fél éve nem láttam, de neki is megvan az e-mail címe.
Egy szőke menedzser hölgy is rendszeres beszélgetőtársam lett, aki viszont szülni ment nemrég. Ő pontosan annak a karakternek a kivétele, melyet az előző beírásomban ecseteltem, hogy a legkevésbé vesznek figyelembe.
Egy fővároshoz közeli kisváros tanára is rendszeres vásárlom és beszélgető társam. Ő az említett városka általános iskolájába hívott meg előadást tartani egyszerre két osztálynak. Ide mentem először csapattal, nem egyedül, ez volt az iskolai program főpróbája.
Egy másik fiatalembernek a lakásán is voltam, mikor vásárolt tőlem pár hajléktalan antológiát. Vele még katekézisre is jártam. Igazi gazdasági eszmecserét tudtunk folytatni a huzatos aluljáróban, mintha csak egy kerekasztalnál ültünk volna.
Egy negyven feletti férfival pedig spirituális eszmecserét folytathattam. Távol-keleti irodalommal is segített, amit amúgy biztosan nem tudtam volna megvásárolni.
Egy fiatal arab hölgy hol két, hol három gyerek kíséretében mindig szán rám pár percet.
Egy szegény nő az unokáját szokta hazavinni az aluljárón keresztül. Neki leginkább csak az írásaimat adom, mert az újságra nem jut a jövedelméből, de novellát bárkinek ingyen adok. A héten a négy éves kisfiút a szülei kísérték el mellettem. A kisfiú rám köszönt, majd elmesélte a szüleinek, hogy velem szokott beszélgetni. A szülök nem értették a dolgot, és gyorsan továbbsiettek.
Nagyon hálás voltam annak a nagyon fiatal, munkásruhás roma fiúnak is, aki pár kedves szó kíséretében adott nem túl nagy adományt. Nem a mennyiség számít, hanem ahogy adják.
A másik aluljáróban is volt emlékezetes esetem szombaton. Az egyik az volt, hogy a rossz látásomnak köszönhetően leszólítottam egy kínai külsejű gyönyörű fiatal lányt, aki viszont csak angol nyelven beszélt. Még szerencse, hogy mögötte jött egy fiatal férfi fotóállvánnyal, aki tolmácsolt. Volt nálam angol nyelvű lap is, amit felé nyújtottam. Ő a pénztárcájából félig már kihúzott egy kétezer forintos bankót, mikor a férfi lefordította neki, hogy van a lapban egy saját írásom is. Ekkor a hölgy visszatolta a bankjegyet és egy ötezer forintost adott.
Sokan fordulnak felém emberségesen, például már írtam a két rendőrről. Lehet, hogy egyszer sok pénzem lesz, és nem lesz jogalapom terjeszteni a lapot, de ezek az élmények akkor biztosan hiányozni fognak.
Sok száz hasonló esetet tudnék még felsorolni, de most mennem kell terjeszteni, hogy legyen mit ennem a hétvégén.
