Így karácsony táján nagyon sokszor elfogja az egyedül élőket a magány, de talán mi hajléktalan emberek sokkal jobban szenvedünk ettől. Hiszen sokunknak talán van valahol hozzátartozója, de sajnos ők már nem szívesen találkoznak velünk illetve mi magunk szégyellünk eléjük állni, hogy na lám azért legalább most ne dobjatok ki. Talán nem is ez a legjobb szó rá, hisz nem minden hajléktalan ember a saját hibájából lett az. Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem is akarunk oda állni, hogy NE csak most ünnepekre törődjetek velünk, hisz mi mindig itt vagyunk s hajléktalanok.

S vannak olyanok is akiknek sajnos nincs már senkijük. Nekik még rosszabb az ünnep, de nem csak ez, hanem minden ünnep. Ilyenkor ráadásnak még hideg is van, s semmi nincs nyitva. A fájdalom, a magány s a depresszió jut nekünk.

Igaz hogy vannak olyan helyek, ahol már karácsony előtt ünnep van, de az nem olyan s az talán még rosszabb, hisz ott sok ember van, s azt látjuk, hogy így még elesettebbek még kiszolgáltatottabbak lettünk, vagyunk. Sok esetben mikor elmegyünk a kötelező karácsonyi összejövetelekre, ahol pl. van bejgli, kaja, fenyőfa, s zene, legszívesebben elbújnék, mert úgy érzem: ez csak alakoskodás, hogy hú de jó hajléktalan embereknek karácsonyt tartottunk. Nekünk nem ez kéne, hanem az, hogy a hajléktalan embereket minden nap vegyék észre. Ne csak karácsonykor vagy a nagy hidegekben. Mi is emberek vagyunk s minket is megillet a szeretet s nem csak a lakásban élőket.  Nekem a télről, mikor esik a hó, mindig keresztanyukám jut eszembe, aki ezt a versikét mondta el mikor kislány voltam:

,,Karácsony tájékán nehogy elfeledd, nincs két egyforma hópehely, azért olyan különleges minden egyes pihe, mert oly egyedi, mint mi de legfőbbképpen te!,,