Egy dokumentumfilmre lettem meghívva az egyik barátom által, aki egyben az egyik főszereplője is a filmnek. A film címe (Maradandó sérülések) érdekesen hangzik, így gondoltam, hogy elmegyek, hiszen lehet ebbe az évbe nem lesz több ingyenes rendezvény számomra. A filmkezdés előtt azon tanakodtunk, hogy vajon milyen lesz, de rá kellett jönnünk: teljesen más volt, mint amire jómagam is számítottam.
Igazán én azt hittem, hogy a hajléktalan embereknek azt az életét mutatja, ami miatt otthontalan lett, s ez az a maradandó sérülések. De a film inkább azt mutatta be, hogy a középosztály rétegei is milyen könnyen szegényedhetnek el és lehetnek otthontalanok. Olyan emberek sírtak, akiknek volt-van még hol élniük, s a barátom, aki tényleg otthontalan, az meglepő módon nem nyafogott s elmondta, hogy habár így alakult, hogy nincs otthona, de ő mégse boldogtalan. Van olyan munkája, amit szeret (többnyire önkéntes, azaz fizetés nélküli munka), és olyan is, amiért pénzt kap (az kb. havi25ezer Ft, s az neki elég). Nem iszik, csak cigizik, bár már újabban azt se sokat.
Persze én elhiszem, hogy rossz munka nélkül lenni, de amellett nekik megvan a kocsi s otthon. Azt is, hogy rossz, ha elválik az ember s nem láthatja csak hébe-hóba a gyerekeket, de azért ők mégse lettek otthontalanok. Aki viszont igazán aggasztott a film után is, az az anyuka, aki 2 gyermekével bedőlt hitellel (egy rossz házasságból menekülve) tényleg nem tudja, mit tegyen, hisz már áram sincs. Mivel lassan vége a kilakoltatási moratóriumnak, Ő nem tudja, mit fog tenni, hisz az állam nem segít. Így megint családok mennek tönkre, hiszen a gyermekeket elveszi az állam, s anyuka ezek után (nem is írom le, hogy mit tesznek ilyenkor az emberek). S a mostani helyzetben úgy tűnik, egyre többen lesznek. Na emiatt az anyuka miatt érdemes aggódni már most, főleg hogy Ő el se jött a filmre, s így nem tudni azt se, hogy van-e mit enniük.
