Már egy éve lakom a pontosan 8,76 nm-es szobabérletemben. Ezt onnan tudom, mert saját magam – segítséggel ugyan – raktam le a padlószőnyeget. Ez tizenhét év óta a legkomfortosabb lakhatásom, ugyanis eddig vagy négy és annál több ágyas hajléktalan szállón laktam, vagy egy 4,2 nm-es szobában, egy hajléktalan komplexumban. (Bocsánat, mindig elfelejtem, hogy két évet Pécsen éltem, amiből egy évet három különböző szobabérletben töltöttem el, míg a másik évet egy kb. huszonöt nm-es lakásban, havi harmincezer bérleti díj plusz max. nyolcezer rezsi fejében.)
A jelenlegi szobámban van egy mosdó, ami elég nagy helyet foglal, de nyújt némi intimitást. A beépített szekrény az ágynemű tartóval együtt éppen elegendő egy személynek. Sőt még egy hűtőszekrény is belefér egy mikrohullámú sütővel a tetején. A zuhanyzó, az illemhely és a konyha a folyóson közös használati az emelet további hét szobájának lakóival. Még a számítógépem – a Menhely Alapítványtól kaptam – is elfér egy speciálisan erre a célra gyártott asztalkán. Egy székem is van, melyen hol ülök, hol eszem, lefekvéskor, pedig arra teszem az aktuális papírjaimat. Persze erre a radiátor és a föld is alkalmazható. A telefonomon kívül semmilyen zörgő alkalmatosságom – TV, rádió, DVD – nincs. A számítógépem is néma, habár van két hangszóróm és még fejhallgatóm is. Hangtalanul és békésen élek a szobában, kivéve mikor a székemet rakom ide-oda, attól függően milyen szerepre használom. Erőt kímélő a szobám mérete, hiszen bármit kívánok tenni, kettőnél többet nem kell lépni. Néha belerúgok valamibe, ami a gyenge csontozatomat erősíti. A sötétítés és a szellőztetés a lengőablak révén szinte lehetetlen egyszerre, így a monitort néha egyáltalán nem látom.
Egy ideje a magányosságomat több száz ágypoloska enyhíti, ami elég szokványos az épület szobáiban. Persze ezt már megszoktam a tizenhét év hajléktalan létem alatt, hiszen legtöbb szállóban – nyolcban éltem eddig – időnként megjelentek a poloskák vagy a csótányok. Egy biológus biztosan jól érezné magát ebben a környezetben: ki sem kell mennie, hogy rovarokat vizsgáljon. Én azonban nem örülök annyira nekik, így ölöm őket rovarirtóval, öngyújtó lángjával és legújabban a Mini Cinitől kölcsön kapott modern német gőzölő tisztító eszközzel. Harcom olyan reménytelen a létszámbeli túlerővel szemben, mint Dobó kapitánynak az egri vár ostroma előtt. Ők kétezren voltak a százezer törökkel szemben, de mégis győztek, így én is bizakodom. A kellemetlen az egészben csak az, hogy a szobatársak megjelenése óta inkább nappal alszom és éjszaka törpölök – projekteket tervezek - a számítógép segítségével. Igaz, így olyan részeg vagyok a fáradtságtól néha, amit már tizenhét éve nem éltem át. Még jó, hogy kicsik a szobatársaim, mert így legalább elférünk a szobában. Most is éppen kidobtam egyet az ablakon, amire azután felraktam a sötétítő törölközőt, majd lefeküdtem, hogy egy-két óra múlva kitakarózva a melegtől napozhassak az ágyamban.
